menü

24 09:46

Az akkori járványt kommunizmusnak hívták Farkas Andrásnak, Piliscsaba polgármesterének ünnepi beszéde a piliscsabai '56-os emlékműnél:
Furcsa ünnep az idei. Megszoktuk, hogy több mint 30 éve szabadon ünnepelhetünk. Természetessé vált, hogy utcára vonulhatunk, úgy ahogy 64 évvel ezelőtt utcára vonultak szüleink, nagyszüleink, hogy kifejezzék olthatatlan szabadságvágyukat. Most csak néhányan állhatnak itt, közösségünk többi tagja írott formában találkozhat az itt elhangzottakkal, illetve tv-felvételről láthatja majd ezt a megemlékezést. Ilyen időket élünk.
Idén egy láthatatlan ellenséggel küzdünk. Nem hallani a tankjai zúgását, nem hallatszik sehonnan fegyverek zaja. Csendesen gyilkol. Sokan legyintenek rá, de egyre közelebb jön és bizony egyre többünk közvetlen környezetében szed szó szerint áldozatot vagy ejt sebet, okoz maradandó egészségi károsodást. És ami a legrosszabb benne, hogy szétválaszt minket. Generációkat, sok esetben bejáratott baráti kapcsolatokat. Vasfüggönyt épít a szomszédos országok felé és lezárja a határokat. És elülteti a félelmet a szívekben. Arra kényszerít, hogy eltakarjuk az arcunkat és ezáltal nehezebben értsük, amit a másik mond nekünk. Hogy inkább otthon maradjunk és kerüljük a nyilvánosságot. Furcsa és ellentmondásos, de ezt az ellenséget azzal győzhetjük le, hogy ezt önként vállaljuk.
Ez a helyzet megdöbbentően hasonlít az 56 előtti elátkozott évekre és a sajnos utána következő hosszú nyomasztó évtizedekre is. Amikor a köztünk élő ellenség szétválasztott minket. Generációkat, barátokat. Amikor a határokat vasfüggöny zárta le. Amikor féltünk és az arcunkat eltakarva súghattunk csak valamit alig érthetően. Amikor inkább otthon maradtunk. Most nem vonulhatunk az utcákra. Ilyen nem volt évtizedek óta. Mentünk, vonultunk, ha kellett könnygázfelhőben, gumilövedékek és kardlappal közénk rohanó lovas rendőrök elől menekülve. De legalább mehettünk. És ez - a reményeink szerint egyetlen - furcsa október huszonharmadika talán segít egy kicsit jobban megérteni 56-ot. A szabadság vágyát. Akkor már tíz éve pusztított a járvány. Kommunizmusnak hívták.
Több mint tíz év után lassan úgy tűnt, már egy életre így marad. Biztosan kerestünk túlélési technikákat, csendes magányos meneküléssel, de féltünk, hogy lassan elernyednek az izmaink és beletörődünk, hogy ez a sorsunk. Aztán egyszer csak váratlanul eljött az október. Újra erő járta át a tagokat és a szabadság illata volt a levegőben. Végre hallottuk egymás hangját, nem a sorok között kellett olvasnunk. Kimondtuk, őszinték lehettünk, értettük végre, amit a másik mond nekünk. Eltűntek a maszkok, a ránk erőltetett szerepek maszkjai. Láttuk egymás igazi arcát, kezdtük végre valójában megismerni egymást. Évek várakozása után végre összeértek a kezeink. És nagyon hittünk benne, hogy ez már így is marad hosszú-hosszú időre.
Tisztelt Emlékezők!
Olyan helyen állunk, ahol különösen sokat tettek ezért a szabadságért. Olyan emberekre emlékezünk, akik innen indultak és az életüket áldozták a mi szabadságunkért. Hiszen pontosan tudjuk mindannyian: hiába jött még három évtizednyi elnyomás, 56 októbere helyrehozhatatlan károkat okozott a kommunizmus falában. Az ő áldozatuk tehát nem volt hiábavaló. Ez az emlékmű a piliscsabai kaszárnyából induló katonáknak állít emléket, akik a Magyar Rádió épületéhez vezéreltek, majd ott a nép oldalára álltak, s közülük többen még aznap mártírhalált haltak. Október 23-án 16-20 harckocsival indultak el Piliscsabáról. Feladatuk az volt, hogy a Magyar Rádióhoz vonulva megakadályozzák, hogy a tüntetők beolvassák a pontjaikat.
Amikor odaértek, a piliscsabai tábor parancsnoka Solymosi János felmászott a Rádió erkélyére, hogy beszédet mondhasson a tömegnek. „Mi katonák vagyunk! Ide lettünk vezényelve rendcsinálásra. Nem akarjuk bántani önöket, nem akarunk erőszakot alkalmazni, de értsék meg, nekünk a parancsot végre kell hajtani. Szépen, békében hagyják el a rádió körzetét, kérem menjenek haza!”
Hiába követelték a jelen lévő szovjet tisztek, nem engedte, hogy a katonái a forradalmárokra lőjenek, sőt fegyvereiket szép lassan szétosztották közöttük. Hatalmas bátorság kellett ehhez.
Immár négy éve áll itt az emlékmű. Alapját egy tardosi vörös mészkőtömb adja, melyre bronz dombormű került felhelyezésre. A bronztáblákat Kutas László készíttette, a Magyar Rádió épületét örökítik meg, illetve megemlékeznek Albecker Rudolf honvédról, Kőszegi Imre szakaszvezetőről, Králl János őrvezetőről és Szabó Kázmér honvédról, akik azon a napon, 1956. október 23-án a Rádiónál mártírhalált haltak.
A beszéd folytatása itt olvasható: budakornyekitv.huAz objektív tájékozódás érdekében javasoljuk, hogy a híreknek / eseményeknek több külön forrásnál is nézz utána!

Kapcsolódó videók